Nyár elején az USA bejelentette, hogy kilép a párizsi klímaegyezményből. A sokak által történelminek nevezett megállapodás sikere az Egyesült Államok nélkül veszélybe kerül. A kilépés, és az éghajlatváltozás kapcsán felmerülő újabb szkeptikus hangok apropóján érdemes ismét felhívni a figyelmet a jelenségre, melyről néhány éve már azt hihettük, hogy kritikus jelentősége nem képezi vita tárgyát.

A földi élet kialakulásához, a folyékony halmazállapotú víz megjelenéséhez elengedhetetlen volt az üvegházhatású gázok (szén-dioxid, metán, nitrogén-oxidok, vízgőz…) légkörben való koncentrációjának növekedése, azaz egy sűrű légkör létrejötte. A mechanizmus egyszerű: a légkör üvegházhatású gázai a felszínről visszaverődő hőt nem eresztik ki a Föld közeléből. Ezen gázok koncentrációja tehát alapjában befolyásolja a bolygó éghajlatát és közrejátszik az időjárási jelenségekben. Az ipari korszak előtt a koncentráció 271 ppm (milliomodrész) volt, ettől kezdve gyors növekedés volt megfigyelhető, 2008-ban pedig az érték már 385 ppm fölé emelkedett. Ezt a jelenséget nevezzük globális klímaváltozásnak.

Emlékezhetünk, még egy évtizeddel ezelőtt is rendre sajtónyilvánosságot kaptak a globális felmelegedés szkeptikusai, akik sokáig kétségbe vonták még a felmelegedés tényét is, az ezt jelző műszerek pontatlanságát és tökéletlenségét hangoztatva. Azonban ahogy Földünkön elszaporodtak a szokatlan időjárási jelenségek, és emiatt mind több ember kapta föl a fejét a klímaváltozásról szóló tanulmányokra, a korábban a jelenséget tagadó tudósok is konszolidálódtak, az éghajlati változásokat azonban néhányan még ma sem elsősorban az ember és a modern társadalom művének tulajdonítják. Tény, hogy a középkori meleg periódust követő kis jégkorszak utóhatásait szintén érzékelhetőnek tartják a kutatók, ezért a felmelegedés megindulása, mondhatni elkerülhetetlen volt, azonban fel kell ismerni, hogy az iparosodás megindulásával a klímaváltozás felgyorsult. Napjainkban már a tanulmányok szinte kivétel nélkül állítják, hogy a klímaváltozás első számú okozója az ember és az általa kibocsátott üvegházhatású gázok emelkedő mennyisége, sőt a maradék kisebbség nagy része sem próbálja megcáfolni ezt. Nem állítható természetesen, hogy minden bajok forrása kizárólagosan az emberi tevékenység lenne. A helyes nézet ezúttal is a végletek között lehet. Az embernek a Földről szerzett alapos és sokrétű ismereteiből ugyanis az derül ki, hogy a felmelegedéshez hozzájárult megannyi természetes tényező is, de a gázkibocsátásnál kisebb mértékben.

A probléma a természeti katasztrófák szaporodásával a média számára is eladható témává vált, a jelenség tehát minden korábbinál nagyobb nyilvánossághoz jutott. Azonban a különböző érdekeket szem előtt tartó médiumok vagy éppen a politika mind torzítja a valós képet. Azt a valós képet, melynek ismerete az első lépés lehetne a megoldás megtalálása felé.

Amennyiben holnaptól a teljes szennyezőanyag-kibocsátást leállítanánk a Földön, a melegedés akkor sem állna meg, nem tudjuk, hogy pontosan meddig, de folytatódna. Ennek oka a már elindult öngerjesztő folyamatokban keresendő, ugyanis az üvegházhatást a légkörbe kerülő vízgőz is erősíti, ameddig pedig a hővisszaverés ilyen mértékű, addig a melegedés mellett párolgás is van, s még több vízgőz keletkezik, a körforgás mértéke pedig csak fokozatos csökkenésre képes. Másrészt a napjainkban még csak kisebb mennyiségben alkalmazott megújuló energiaforrások minden optimizmusunk ellenére sem lesznek képesek fedezni a maihoz hasonló mértékű fogyasztást, a technológiák jelenlegi fejlettsége mellett semmiképpen sem. Az egyetlen megfizethető és mai formájában is működőképes, a komoly felhasználás hátterét biztosítani tudó, nem fosszilis energiaforrás az atomenergia, melynek számos előnye mellett szintén vannak hátulütői, azonban az átmeneti időszak a fosszilis készletek kimerülése és a fogyasztás drasztikus csökkentése között sokak szerint csak ezzel átvészelhető. A hosszú távú cél egy olyan társadalom létrehozása kell, hogy legyen, mely redukált energiaigényének nagy részét már a megújuló energiaforrások tudják fedezni.

Szintén tévhit, hogy már az emisszió szinten tartása is megoldaná a problémákat. A légkör szén-dioxid tartalmának csökkenése kizárólag a levegőbe juttatott mennyiség visszaszorítása mellett lehetséges. A példa* nem bonyolult: a globális felmelegedés folytatódni fog, ameddig a szén-dioxidot nagyobb mértékben engedjük a kádba (a földi légkörbe), mint ahogyan az a lefolyón keresztül távozni tud onnan. A Föld légkörének lefolyója három csővé ágazik el, ezek közül a legvastagabb, tehát amelyik a legnagyobb mennyiségben képes kivonni a levegőből a CO2-t, az a talaj, illetve a növényzet, melyek kibocsátás 30%-át képesek megkötni. A második a tengerek és óceánok vize, amik 25%-át nyelik el a mostani emissziónak, a harmadik pedig a legnagyobb méretű tartállyal rendelkező, ámde a legvékonyabb, leglassabb folyású cső, a karbonátos üledékek és kőzetek, melyekbe a kibocsátott szén-dioxidnak kevesebb mint 1%-a képes beépülni, hiszen ezek a tengerekbe szállított szárazföldi kőzetekből csak nagyon lassan tudnak kialakulni. Egy gyors fejszámolás után láthatjuk, hogy a kibocsátott szén-dioxid mennyiség majd 45%-a jobb híján a légkörben marad. S mivel a lefolyót nem tudjuk átépíteni, muszáj lesz a csapot elzárnunk, illetve jóval vékonyabb sugárra átállítanunk. Kutatók szerint ugyanis a 350 ppm-es légköri koncentráció az, ami mellett a súlyos éghajlati hatások még elkerülhetők. Ezt ma már túlléptük, a jelenlegi kibocsátási hullám pedig már az évszázad fele előtt 450 ppm-t eredményezne. Ez azt jelenti, hogy 2050-ig a CO2-kibocsátást globálisan 80%-kal kellene csökkentenünk.

Mondani sem kell, ehhez soha korábban nem látott nemzetközi összefogásra és mindannyiunk részéről komoly áldozatvállalásra van szükség. Sajnos ennek nem sok jelét látni, egyes nagyhatalmak nem mernek valódi változást hozó döntéseket hozni, mások az éghajlatváltozás témáját a kampány végeztével lesöprik az asztalról, megint mások pedig saját, rövid távú érdekeiket helyezik előtérbe. Kockázatos vállalkozás lenne a gazdaság ilyen mértékű megszabályozása, ez nem kérdés, de vajon nem kockázatosabb-e, ha nem teszünk semmit?

*Robert Kunzig nyomán. National Geographic VII/12. – 2009. december