A Youtube-on, más videómegosztókon és a közösségi média különböző felületein gyakorlatilag ingyenesen elhelyezhető reklám ötlete egyre több cégnek kelti fel érdeklődését, hiszen ha sikerül ún. vírusvideót készíteni, az az internetes közegben „önjáróvá” válik, és a szájreklámokhoz hasonlóan kezd terjedni.

Megfigyelések szerint a reklámokat nem szívesen osztják meg (terjesztik) az internetezők, hiszen ez egyfajta állásfoglalást is jelentene az adott márka, termék mellett, másrészt pedig sokan azt gondolják, hogy egy „nagy cégnek ne toljam én a szekerét”, hiszen neki van saját erőforrása erre. Fellelhetők azonban sikeres reklámpéldák a Youtube-on a vírusvideók között. Az egyik, amely kivitelezésében is jól sikerült, az egyiptomi Panda sajt reklámsorozata, a "Never say no to Panda!". Az egyenként félperces, eredetileg televízióban vetített reklámok mindegyikét tartalmazó Youtube-videó már 36 millió megtekintés fölött jár, és földrajzilag jócskán túlmutat az eredetileg megcélzott piacon. Az ilyen mértékű internetes terjedés itt nem volt tervezett, ezért kérdéses, hogy annak lett-e mérhető haszna a vállalat számára, azonban a reklám jó példa a vírusvideók kialakulásának és népszerűvé válásának sajátosságaira. A film titka, hogy a békés állatként elkönyvelt pandát, a gyerekek kedvencét, egy szokatlan megvilágításba helyezi. Tulajdonképpen egyfajta tolakodó agresszió teszi érdekessé a szituációt, aminek következtében a pandának valóban nem tudnak nemet mondani a fogyasztók, de egészen más okból, mint amit először elképzelnénk. A reklámok mind hétköznapi szituációkat jelenítenek meg, amelyek átélése közben a valóságban is átfuthat a fogyasztó agyában a gondolat, hogy jobb engedelmeskedni a pandának, mielőtt még megjelenik.

Kifejezetten az internetes közegre készült, és annak sajátosságait használta ki a "Shoot the bear!" című reklám, illetve a Sylvester Stallone főszereplésével készült "A feláldozhatók" című film promóciója. Ezeket az interaktív filmek közé sorolhatjuk. Miután a Youtube lehetővé tette linkek elhelyezését a filmekben, számtalan interaktív videó készült, amelyek a film egy bizonyos pontján egy másik videóhoz vezetnek bennünket, egy általunk meghozott döntéstől függően. A Tipp-Ex hibajavító medvés reklámjában egy valódi Youtube-videóról vezetett el a döntésünk (lelőjük az állatot vagy sem) egy olyan becsapós flash-felületre, amely csak imitálja a videómegosztó külsejét. Az interaktivitás java azonban még csak itt következik: az eltűntetett "shoot" szó helyére szinte bármit írhatott a felhasználó, az a képernyőn is megjelent, így a Tipp-Ex segítségével újraírhattuk a történetet. Rendkívül profi és humoros megvalósítás követte tehát az egyedülálló ötletet, mely azt gondolom remekül használta ki a közegben rejlő lehetőségeket. A Youtube-nak álcázott felület ötletét vette át az említett film is, ami lehetőséget adott a főszereplő Stallone-nak, hogy "kinyúljon" a videóból, és "lerombolja" a közvetítő közeget. A mindenképp látványos reklám értékén csak az ront valamelyest, ez utóbbi hirdetés formailag és technikailag nem tudott újat felmutatni a korábbihoz képest. A két interaktív felület jelenleg sajnos már nem elérhető, de a fenti videón jól látható, hogyan működött a Tipp-Ex "Shoot the bear!" reklámkampánya. Mivel Magyarországon e két videó nem vált igazán ismertté, hasonló reklámkampány adott esetben akár itthon is sikeres lehet a jövőben.

Ezzel a bejegyzéssel zárul az Ambiente reklámfilmekkel és azok művészeti megítélésével kapcsolatos, ötrészes sorozata. Az elmúlt hetek bejegyzéseiben először elhelyeztem a reklámot a marketing eszköztárán belül, és összefoglaltam legfőbb ismérveit. Ezután rátértem a reklámfilmek megítélésére, és példákon keresztül igyekeztem megmutatni a reklámfilmek művészeti vonatkozású értékelési lehetőségeit, valamint a műfaj jelenlegi állapotát. 

A reklámok közül igyekeztem változatosan és az arra érdemesek közül válogatni, de nyilvánvalóan a szelektálás során szubjektív benyomásaimnak is komoly szerepe volt. Előrebocsátottam, hogy a reklámokat művészeti alkotásoknak tekintem, és a dolgozatomban szereplő reklámokra valóban műalkotásokként gondolok.  A válogatás során végignézett rengeteg reklámfilm alapján azonban arra a következtetésre jutottam, hogy sokat közülük mégsem illetnék a művészi jelzővel.  Ez a paradoxon kísérte a dolgozat írását, míg rátaláltam Jon Steel gondolatára reklámról és művészetről: „Az emberek saját elhatározásukból tekintenek meg egy művészi alkotást, ülnek be a moziba vagy hallgatnak zenét. A reklám rájuk kényszeríti magát. A művészet közönsége önkiválasztó, a reklámé nem.” Ez alapján tehát a reklám önmagában még nem művészet, de azok a filmek, amikről itt szót ejtettem, mindenképpen művészeti alkotások, hiszen sokan önszántukból újranézik őket, hosszú évek után is emlékeznek rájuk, néhányuk szófordulatai beépültek a társadalom szóhasználatába, és mára gyakorlatilag szállóigékké váltak. Tehát akkor művészet is, meg nem is? Vagy egyértelműen művészet, mely lehet „jó, színvonalas”, de lehet sajnos „rossz” is? 

A feltett kérdésekben nem szeretnék egyértelmű állást foglalni, hiszen ez a reklám világában nálam járatosabbak számára sem lenne egyszerű feladat. Azt gondolom, hogy a reklámok művészi jellegének tényét mindenképpen sikerült megerősítenem, illetve példákkal alátámasztanom, mellyel ugyanakkor a Steel-féle meghatározás igazságtartalmát sem zártam ki.

Következtetésképpen elmondható még, hogy a jól sikerült, „művészi” színvonalú hirdetések esetében a reklámot ért támadások is érvényüket vesztik, mert úgy látom, hogy ez a sokszor inkább negatív viszony, mely a reklámokhoz fűz minket, nagyban köszönhető a rosszul sikerült, egyszerű (egyszeri) reklámok terjedésének is. Személyes tapasztalatom és számos példa azt mutatja, hogy a művészi, színvonalas reklámfilmek általában az ún. „direkt reklámfilmek” csoportjából kerülnek ki, a „referencia-filmek”-re ez sokkal kevésbé jellemző, ahogyan arra már a korábbi bejegyzésekben is utaltam. Azért is tartottam fontosnak a pozitív példák bemutatását, hogy általuk árnyalni tudjam a témáról általánosan kialakult képet.